A legújabb őrület. Vége a kockahasaknak? Vége a szálkás izmok utáni vágyaknak? A nagy, mű mellek, fenekek divatja lejárt volna? Az apu test lett az új őrület?
Nézzük csak, mi is az aputest “definiciója”: Pocakos Apuka, aki nem az étkek energiamennyiségét számolgatja, hanem a sör, a pacal mellett fejtegeti a rejtvényét.
Felbuzdulva a szelfiző apukák kezdeményezésére, a nők, az Anyukák is egyre bátrabbak lettek a realitások megmutatásával, egyre inkább vállalják és hirdetik is a természetes szépséget, a természtes testüket. Ez jó! Végre – ez által – javulhat az önképünkhüz való hozáállás, változhat a divat, változhat a világ. Persze, mindezt feleltételes módban, mert láttunk már tiszavirág életű, divat csírákat.
De nézzük a mostot.
Az apu és/vagy anyu testalkat az átlag. Igaz. Még szexi is lehet. Igaz. Nem szabad szégyelni azt, amik vagyunk.
Ok, értem én a “marketinget”, az iróniát is látom ebben és nincs is ezzel sok bajom. Azt viszont nem értem, hogy miért kell – kicsit diszkriminatívan – bekategorizálni alkatilag a Szülőt? Több irányból is megközelítendő a kérdés. Igen, a szülés hagy maga után nyomot, de az egész napos lustálkodás, rossz étrend, mozgásszegény életmód nem csak esztétikailag csúnya, hanem az egészségünkre is káros hatással van.
Persze, a szülés, a gyereknevelés lemondásokkal jár. Tapasztalatból tudom. Azt is tudom, hogy a lemondások mellett igenis van lehetőségünk odafigyelni önmagunkra, akár Anyák, akár Apák vagyunk. A Szülő nem alkati megközelítés, hanem egy igazi és örök “szakma” tele kihívásokkal, érzelmekkel, csodákkal, kincsekkel. A Szülő jó szülő, akár vékony, akár testes, akár átlagos. Jó Szülővé nem a has körfogata szerint válunk. A gyermekünk szeretni fog, bárhogy is nézünk ki.
De lássuk a divatirányzat másik, publikáltabb oldalát, magát a testet.
Megint hibáztatom kicsit a médiát. A celebek szülés utáni napon már tipp-topp állapotban vannak, meg sem kottyant nekik az elmúlt 40 hét. Igen, vannak szerencsések, de azért Anyák, nézzünk kicsit magunkba. Az átlag nem ez. Nagyon nem! Persze sok leendő szülő álmodozik az efféle regenerálódásról, de el kell keserítenem őket, ez nem ilyen egyszerű és nem is ilyen mindennapi.
A férfiakról ejtsünk pár szót, hiszen az apu-test a férfiak privilégiuma és “találmánya”, az egész kezdeményezés is innen indult ki.
Apukák. A 9 hónapot és az utána való hosszú éveket ők is átérzik, még ha néha nem is mutatják ki érzéseiket, vagy nem nyilvánítanak véleményt. Persze, mi vagyunk a sárkányok, a nők. Azért nem mondják és gondolják olyan komolyan. (Ugye?)
A 9 hónap alatt általában a párjukkal híznak. Nekik is szépen gömölyödik a kicsike. Szülés után ők is lefogynak, de jön az esti kikapcsolódás, nyáron a sör, a kis menekülés a barátokkal, ami sok esetben megint alkohol fogyasztással jár. Jön a “csak ezt a meccset hagy nézzem meg”, “de jól esne valami rágcsa hozzá”, stb. Jó, ez megint sarkítás kicsit, de csak kicsit. Ahogy telik az idő, lustulunk (feltételes módban, mert ezt nem jelethetjük ki mindenki esetében).
Nem kell kőkemény izom, kockahas azért, hogy kerek szemeket meresszenek ránk. Ha látszódik az egészség, az üdeség, az optimizmus, mindemellé párosul egy kellemesen karbantartott test, már nagyon jó irányban vagyunk. Lehet az ember fia/lányának pocakja, szélesebb csípője, megereszkedett melle, tokája. Mindez viszont alakítható, formálható, erősíthető, változtatható, csak némi kitartás kérdése.
A pilates edzések során is ez az egyik célunk. Hogy a kis kerekedő pocak, a “nagyobb”-nak nevezett vagy hitt fenék feszesebb bőrbe bújjon. Ez már javít a vizuális összhatáson.
Az új testkép-őrület összességében nem rossz kezdeményezés, mert a média folyamatosan csak a vékony nőket, tőkéletesen kidolgozott férfiakat preferálja és tolja az arcunkba. Vagy csak nézzünk meg egy szimpla próbababát a maga 34-es konfekció méretével. Ez rossz! Ez az egyék véglet. A másik a fent említett, lustaságtól, evéstől, mozgáshiánytól kialakult elhízás.
Törekedjünk az arany középút felé. Egyszerűen csak érezzük jól magunkat a bőrünkben, figyeljünk a testünk jelzéseire, ajándékozzuk meg és tápláljuk a testünk, lelkünk és – végül, de nem utolsó sorban – fogadjuk el magunkat annak, akik vagyunk valójában.