Nem szentbeszédet szeretnék tartani a dohányzásról és annak káros hatásairól. Nem győzködni szeretnék és nem is vitázni e, – megosztó – témán. Csak egy sztori. Az én történetem a cigarettával, amiből mindenki azt a konzekvenciát vonja le, amit akar.
Fiatalon, rossz társaságban, csak egy szál volt. Egyetlen egy szál abból a barna dobozosból. Köhögtem, fulladtam, katasztrófális íze volt. Gondoltam ezt akkor egészen 24 órán át, amikor is jött a következő szál és még egy. Nem adok jó ötleteket a fiatalaságnak, de higgyétek el, mindig megtaláltam a módját, hogy cigihez juthassak, és sosem volt ebben semmi törvénybe ütköző dolog. Eltelt 10 év majd még 6. És még 4. Számtalan alkalommal mondogattam, hogy leszokok. Minden ilyen alkalommal volt egy jokerem, amit bevethettem ez ellen. Azaz, lefogok szokni, de azért nem most és azért majd akkor, mert… Nem, ez nem így megy.
Ma már hiszek abban, hogy káros szenvedélyről leszokni nem lehet így és nem is így kell.
Nem szeretném rontani senki üzletét, sok sok módszert kipróbáltam, de nem sikerült leszoknom. Nem is akartam igazán. Szerettem dohányozni.
Majd teherbe estem. Nem volt egy sétagalopp, de letettem. Letettem 9 hónapon + 1 éven át, míg szoptattam. Elapadt a tejem, elapadt a motivációm. Ha elaludt a gyerek, csak egy szálat. Este is csak egy szálat. Persze, bűntudat az volt és nem is gyújtottam rá a gyerek mellett, előtt. Ideig-óráig. Majd már a Család előtt is füstöltem, a munkahelyemen és már teljesen egyértelművé vált, hogy visszaszoktam.
Megint jöttek a kifogások. Sok a stressz, a munkahelyen csak így tudok kiszaladni az irodából, kell, mert addig is kikapcsolok, jó kiülni az erkélyre, kell a kávé mellé, stb.
Egy nap, mikor épp megtartottam az egyik edzésemet, nagyon feszült voltam. Edzés végén kimentem a teremből, jó messzire, hogy ne is lássanak és rágyújtottam. Ekkor még semmi nem történt, de ráeszméltem, hogy itt senki nem dohányzik. – Lehet, ez így most ciki? – tettem fel magamnak a költői kérdést. Majd valahol elveszett ez a gondolatmenet. Telt az idő. Minden napra jutott valami, amiért felmerült a leszokás ötlete. Apróságok, pl. egy kölcsön pulcsi tiszta illata, egy gyerek kíváncsiskodó kérdése, egy csecsemő érintése. Sok kis apróság, aminek – látszólag – nincs jelentősége, pedig valójában ezek az igazi motivációk.
Így este az erkélyen, épp egy cigi felénél ráeszméltem, nem kell ez nekem! Ott, akkor 110%-ra tudtam, hogy most kell letenni. Nem gondoltam tovább, nem agyaltam már semmin ezzel kapcsolatban, csak a határozott döntést és késztetést éreztem.
Másnap nem gyújtottam rá. Azóta sem.
Két hét cigimentes élet után, egyik edzés után odajött hozzám egy vendégem, kb 10 éves forma fiú. Megkérdezte: – “ Mennyit cigizel? és miért?” Kihúztam magam és büszkén mondtam neki: – “két hete nem dohányzom” Tágra nyíltak meglepett szemei és ott hagyott. Így, leírva ez nem tűnik akkora durranásnak, de higgyétek el, átélni és látni. Ha másért nem is, de ezért megérte letenni.
Nem lett jobb vagy rosszabb az életem. (persze, az egészségügyi hatások, meg a cigi ára, ok-ok, de ezek a szokásos közhelyek) Persze, volt pár ideges nap, de azért tegyük hozzá, hogy párom szolidalitál velem és ő is letette velem együtt.
Sokan kérdezték, hogy “…és a gyerek?” A gyerekkel leültünk és elmagyaráztuk neki, hogy most pár nehéz nap következik, de ez azért lesz, mert …. és ennek azok lesznek a következményei, hogy …. Megértette, elfogadta, támogatott. Így sokkal gyorsabban átestünk a nehezén.
A fenti tapasztalat alapján úgy gondolom, hogy leszokni bármiről csakis elhatározással és rengeteg támogatással lehet. Mindig eljön a pillanat, amikor tudod, most kell lépni.
Végül, de nem utolsó sorban itt jön a köszönöm bekezdés.
Köszönöm első sorban a lányomnak, hogy ilyen segítőkész és megértő volt! Köszönöm a páromnak, aki végig csinálta velem és azóta is kitart mellettem, köszönöm a környezetemnek, aki elviselt, köszönöm annak az öblitő illatú pulóvernek, amit kölcsön kaptam, köszönöm a kellemes babaillatnak, köszönöm annak a srácnak, aki megkérdezett!